... mindennapi kenyerünket add meg nékünk...
Amikor megkaptuk kenyerünket, mi mit teszünk?
2013. 04. 11. Költészet napjára
"Kányádi Sándor:
A mindennapi kenyér
Egy kisfiú nagyon szerette a kenyeret, de ha jóllakott, a maradékot
elmirzselte-morzsálta. Vagy éppen eldobta. Hiába szidta az édesanyja. Hiába
fenyegette fakanállal. Hiába koppintott a körmére. Hiába pallott a fenekére. Nem
fogott rajta.
Végül maga a kenyér is megsokallta a dolgot, s elbújt a kisfiú elől.
– Éhes vagyok, édesanyám. Kérek szépen kenyeret.
– Nincsen – mondta az édesanyja.
– Hová lett? Hol van?
– Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszament a pékhez. Szaladt a kisfiú a pékhez.
– Kérek szépen kenyeret.
– Nincsen – mondta a pék, tenyerét kifordítva.
– Hová lett? Hol van?
– Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, lisztté változott, és visszafutott a molnárhoz. Futott a kisfiú is a molnárhoz.
– Kérek szépen kenyeret.
– Tőlem fiam még lisztet is hiába kérsz.
– Hová lett? Hol van?
– Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszaváltozott búzává, s visszabújt a kalászba. Rohant a kisfiú a búzaföldre. De ott már kalászt egyet se látott.
– Kérnék szépen kenyeret – pityeredett el a kisfiú.
– Nincsen – mondta a földmíves, amint egy zsákot éppen beürített a vetőgépbe.
– Hová lett? Hol van?
– Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszabújt a földbe. Majd csak jövő nyáron lesz kenyér belőle. Nagyon éhes volt már a kisfiú, és elkezdett keservesen sírni. A földmíves megsajnálta. – Add csak ide a sapkádat. A kisfiú odaadta. A földmíves megtöltötte búzával.
– Na, szaladj vele a molnárhoz.
Szaladt a kisfiú, hogyne szaladt volna. Még a lába se érte a földet. A molnár a búzát megőrölte.
Kapta a kisfiú a lisztet, vitte a pékhez.
A pék sütött belőle egy szép ropogós cipót.
Ott mosolyog az most is az asztalon. Ha megéhezik a kisfiú, csak kanyarít egy szép karéjt neki az édesanyja. És mosolyogva nézi, hogy az ő szép, okos kisfia milyen jóízűen eszi meg az utolsó morzsáig.
A világért sem mirzselne-morzsálna el még egy hangyának valónyit se belőle, mert most már ő is tudja, hogy mennyi fáradsággal jár a mindennapi kenyér előteremtése."
Végül maga a kenyér is megsokallta a dolgot, s elbújt a kisfiú elől.
– Éhes vagyok, édesanyám. Kérek szépen kenyeret.
– Nincsen – mondta az édesanyja.
– Hová lett? Hol van?
– Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszament a pékhez. Szaladt a kisfiú a pékhez.
– Kérek szépen kenyeret.
– Nincsen – mondta a pék, tenyerét kifordítva.
– Hová lett? Hol van?
– Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, lisztté változott, és visszafutott a molnárhoz. Futott a kisfiú is a molnárhoz.
– Kérek szépen kenyeret.
– Tőlem fiam még lisztet is hiába kérsz.
– Hová lett? Hol van?
– Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszaváltozott búzává, s visszabújt a kalászba. Rohant a kisfiú a búzaföldre. De ott már kalászt egyet se látott.
– Kérnék szépen kenyeret – pityeredett el a kisfiú.
– Nincsen – mondta a földmíves, amint egy zsákot éppen beürített a vetőgépbe.
– Hová lett? Hol van?
– Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszabújt a földbe. Majd csak jövő nyáron lesz kenyér belőle. Nagyon éhes volt már a kisfiú, és elkezdett keservesen sírni. A földmíves megsajnálta. – Add csak ide a sapkádat. A kisfiú odaadta. A földmíves megtöltötte búzával.
– Na, szaladj vele a molnárhoz.
Szaladt a kisfiú, hogyne szaladt volna. Még a lába se érte a földet. A molnár a búzát megőrölte.
Kapta a kisfiú a lisztet, vitte a pékhez.
A pék sütött belőle egy szép ropogós cipót.
Ott mosolyog az most is az asztalon. Ha megéhezik a kisfiú, csak kanyarít egy szép karéjt neki az édesanyja. És mosolyogva nézi, hogy az ő szép, okos kisfia milyen jóízűen eszi meg az utolsó morzsáig.
A világért sem mirzselne-morzsálna el még egy hangyának valónyit se belőle, mert most már ő is tudja, hogy mennyi fáradsággal jár a mindennapi kenyér előteremtése."
<<>>
Kérlek, add tovább, ha fontosnak tartod a kenyér megbecsülését!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése